Bőrdzsekit vadásztunk Isztambulban, összeszokott baráti négyesünk egyik tagjának.
Jópár bolt és kabát került kipróbálásra, míg végül egy bazársoron ránk köszönt egy hatvanas évei vége felé járó, jól öltözött, fehér szakállas úriember.
Hallotta, hogy magyarul beszélünk, tört magyarsággal köszönt a török férfi is.
A szilvesztereket a feleségével Budapesten töltő vállalkozó rögtön megkérdezte, hogy mit keresünk. Bőrdzsekit. Menjünk vele.
Pár perc séta után megérkeztünk. Pillanatok alatt kinyitotta a boltját, és mire észbekaptunk, már teázva figyeltük ahogy barátunk a harmadik dzsekit próbálja.
Ez különösen szép volt.
Az öreg vérbeli kereskedő volt. Olyan aki nem szimplán eladni akar, művészi szintre emeli az élményt. Minden mozdulata, szava, tapintatosan érdeklődő kérdése egy gyönyörűen megkomponált szimfónia egy tökéletes részlete.
El is varázsolta a barátomat. Méltatta férfias alakját, erőt sugárzó tekintetét és ezek tökéletes összhangját a bőrdzsekivel.
De tetszett is a portéka. Finomabb, jobb minőségű volt a korábban próbáltaknál, de vonakodott az ára miatt, nem akart ennyit fizetni érte.
Végül kibökte. Megvenné, de drága.
Az öreg megmarkolta az addigra már a dzsekit levetni sem akaró barátom vállát, mélyen a szemébe nézett és szinte atyai szeretettel dúdolta.
Barátom, ez nem drága.
Ez olcsó.
A szállóigévé vált mondat az egyik kedvencem. Minden alkalommal elmesélem, amikor azt tapasztalom, hogy egy ügyfelem leárazza magát. Nem kéri el azt az értéket, amit a szolgáltatása, terméke valójában képvisel.
Úgy tudom a kabát azóta is megvan.
