A múlt heti bejegyzésemet azzal fejeztem be, mennyire fontos, hogy játékként tudjunk tekinteni az életükre, az előttük álló kihívásokra.
Egy kutatásból* kiderült, hogy a játékosok motivációinak hátterében a közösséghez való tartozás érzése, a kontroll megszerzése és az autonómiára való vágyakozás áll.
Azokat a játékokat szeretik a legjobban, amelyek elég nehezek ahhoz, hogy kihívást jelentsenek, de nem annyira, hogy lehetetlen legyen teljesíteni a missziókat.
Akárcsak az életben, az üzletben. Ha nincsenek előre kitűzött céljaink, vagy azok nem elérhetőek, akkor nehéz megélni a sikert. És megosztani azt.
Előszeretettel szoktunk aggódni, ha a gyerekek sokat játszanak számítógépes játékokat, néha azért is, ha egyáltalán játszanak.
Gyerekként sokat játszottam, a kilencvenes években, szinte csak stratégiát (Age of Empires, Dune, Warcraft, Command and Conquers). Legalább annyit tanultam belőlük, mint az édesapámmal lejátszott sakkjátszmákból.
Az utóbbi években a Last of Us tudott úgy berántani, mint a gyereket, amikor nem azt mondja, hogy melyik szereplő tetszik neki, hanem teljesen azonosul vele és azt mondja, ő a királyfi. Nem olyan mint a királyfi, hanem ő a királyfi.
Felszabadító és izgalmas érzés a nappali biztonságából, a kanapén ülve megélni a félelmet, ismeretlen és rémisztő dolgokat átélni anélkül, hogy valójában veszélyben lennék.
Amikor egy cégvezetővel dolgozom sparring partnerként, nagyon hasonló érzés tölt el. Belebújok a bőrébe és átélem azt, amin keresztül megy. Utána kívülről szemlélve, az összes bent átélt érzést, félelmet, meggyőződést félretéve újragondolom az egészet.
Örülök, hogy játszhatok.
Te miért játszol?
*Richard Ryan, Edward Deci a virtuális játékokat játszók motivációit vizsgáló kutatása
