Az idő

Az idő mindig is foglalkoztatott. Legalábbis azóta, hogy gyerekkoromban a nővérem olvasott egy könyvet az ellopott időről.

Azóta sok idő eltelt.

Megismertem a befejezett és a megkezdett jelent, és azt is, hogy a múlt és a jövő is a jelenben történik. De csak a most prizmáján keresztül tudjuk személni mindkettőt.

A napokban hallottam egy beszélgetést a rádióban egy az időről, pontosabban annak az érzékeléséről szóló kutatás kapcsán. A lényegi megállapítás az, hogy felnőttkorunkra nem az időnk lesz kevesebb, hanem az időérzékelésünk lesz más.

Egy rajzfilmet kétféleképp vágtak meg, azonos hússzúságúra. Az egyik verziót eseménydúsra, a másikat unalmasra. A óvodáskorúak az eseménydúst találták hosszabbnak, hiszen arról sokkal többet tudtak mesélni. A felnőttek az unalmasat találták hosszabnak, hiszen unalmas. ​​

Az időészlelés valamikor az óvodás- és a felnőttkor között átbillen.

Ez végre magyarázatot ad apukám katonaság alatt teleírt noteszében talált bölcsességre, miszerint a nős férfiak tovább élnek, de legalábbis nekik úgy tűnik.